A víz megállíthatatlanul halad, s mintha csapkodna is. Nézem az örök hullámokat. Milyen csodálatosan emberi, hogy ami épp most nincs, vagy nincs itt, azt is nézheti az ember lelki szemeivel, vagy már emlékező képzeletével, mint most én is teszem, emlékeimbe mélyedve visszatekintek. Visszatekintek a nekem eddig jutott, juttatott éveknek, évtizedeknek a pereméről a tegnapokba, a tegnap bujdosásaira, s keresem a bokrokat, melyekben elrejtőzhetem, hogy át tudjam menteni magam a holnapokba.
A bokrok meg-megremegnek! Megsuhintja őket a szellő, meglendítjük ágaikat mi, a ma bujdosói. A szüntelenül és mindig bujdosók. Mert nemcsak én vagyok bujdosó, az a népem is. Bujdosunk ma is a vak éjszakában, s semmi egyéb fény – hogy az utat lássuk – nincsen, csak a remény fénye. Bujdosóvá tett bennünket a kor. Bujkáltunk, bujdokoltunk, nemcsak úgy, mint ama piros csizmás vándorok, hanem úgy is, mint az üldözött vadak. Fegyverek tátott szája nézett felénk, hogy zörren-e a bokor, van-e ott a rejtekben elpusztítható ember.
|