G. Komoróczy Emőke

(Budapest, 1939. ápr. 24.)

irodalomtörténész, esszéista

A Hét Krajcár Kiadónál megjelent kötetei:

A szellemi nevelés fórumai (2005)
Arccal a földön a huszadik század
(1996)


Családunk 1940-ben Kassára költözött, miután volt Eötvös-kollégista édesapánkat, dr. Komoróczy Györgyöt Abaúj-Torna vármegye főlevéltárosává nevezték ki. 1945-ben kitoloncoltak bennünket Csehszlovákiából; apánkat, aki az orosz hadifogságból csak 1948-ban tért haza, egy kis faluban, Göncruszkán vártuk be. 1950-ben rendeződött a család helyzete; édesapánk a debreceni Városi Levéltár élére került; édesanyánk 1954-től a Kossuth Lajos Gyakorló Gimnázium vezetőtanára lett történelemből. Én az általános iskola utolsó éveit már Debrecenben végeztem; itt jártam középiskolába, majd egyetemre is. Amit – főként utólag – nagy szerencsémnek tartok, hiszen a KLTE kiváló professzoraitól (Barta János, Bán Imre) rendkívül alapos tudást, szilárd értéktudatot és elfogulaltlan, ideológia-mentes irodalomszemléletet kaptam. Az egyetemet kitüntetéses diplomával fejeztem be 1961-ben, magyar – német – orosz szakon. Évfolyamtársammal, Gödény Endrével házasságot kötve Győrbe  mentünk tanítani (Gyerekeink: Andrea, 1963; Judit, 1965.)
   Győrben különböző középiskolákban tanítottam. Munkám igyekeztem igényesen végezni, megszerettetve tanítványaimmal az irodalmat, s próbáltam olvasóvá nevelni őket. Közben mindinkább a kortárs költészet irányában tájékozódtam; 1974-ben doktoráltam az ELTE-n újabb magyar irodalomból (dolgozatom főbb fejezeteiben Kassák, Illyés, Juhász Ferenc, Nagy László, Szécsi Margit stb. költői útját vizsgáltam). A továbbiakban Kassák és a magyar avantgárd probléma-körével foglalkoztam elmélyültebben, ugyanis érdekelt a szellemi ellenállásnak az az intenzív formája, amellyel ez a mozgalom szembehelyezkedett minden merev formációval. Az avantgárd magatartást, amelynek első megfogalmazása a kassáki program (“romboljatok, hogy építhessetek!”), kifejezetten korszerűnek éreztem, s helyénvalónak azzal a valósággal szemben, amelyben éltünk. 1975/76-ban kutatói ösztöndíjat kaptam az MTA Irodalomtudományi Intézetében, ahol Béládi Miklós, Illés László, József Farkas és Pomogáts Béla segítették munkám, lehetővé téve, hogy a Széchenyi Könyvtár Zártanyag Osztályán hozzájuthassak a szükséges dokumentumokhoz, korabeli periodikákhoz. 1979 őszén pályázat útján kerültem a budapesti Tanárképző Főiskola (később: ELTE Tanárképző Kara) Irodalom Tanszékére. 1980-ban benyújtottam kandidátusi disszertációm, amelyet – bár az előírt vizsgákat „kiváló” minősítéssel tettem le – csak 1989-ben bocsátottak vitára. 1990-ben elnyertem a kandidátusi fokozatot, s kineveztek főiskolai tanárrá. Irodalomtörténészi pályafutásom lényegében csak ezután bontakozhatott ki.
   Kassák születésének 100. évfordulójára 1987-ben a csepeli OMK kiadta kandidátusi értekezésem rövidített változatát, benne a Kassák-vitákkal. 1995-ben megjelent „Dolgoztam, bár nem hagyták, hogy dolgozzam” címmel Kassák és a magyar avantgárd mozgalomról írt könyvem, amelyet aztán főiskolai jegyzetként is kiadtak. A rendszerváltás után szabaddá vált szellemi légkörben – bár fő kutatási területem továbbra is az avantgárd maradt – elsősorban olyan alkotókkal kezdtem foglalkozni, akik a korábbi évtizedekben „birtokon kívül” voltak, s így jórészt ismeretlenek maradtak a szélesebb olvasóközönség számára. Szemléletemben a hagyomány és újítás tökéletes szintézisben van egymással, így kiválasztási szempontom nem az volt, hogy az adott író – kifejezésmódját illetően – a „konzervatív”, avagy az „újító” táborhoz tartozik-e; sokkal inkább az, hogy mennyiben „korszerű” a mondandója („Éljünk a mi időnkben!” – mondta volt Kassák).
   Feldolgoztam a Határ Győző-oeuvre-t (Felvonásvég a világszínpadon; H.Gy. bölcseleti munkái, Stádium K. – 1994; Bízom dolgom az Időre; H.Gy. életműve, Stádium K. – 2003.) ezzel párhuzamosan foglalkoztam a párizsi Magyar Műhely körével s a hazai új-avantgárddal (Az avantgárd metamorfózisai, Hét Krajcár K. – 1996). Azóta is folyamatosan publikálok e témában: az 1989-ben hazatért MaMű nevesebb alkotóiról készítek tanulmányokat (amit ha Isten és az Idő engedi, összegző körképpé kívánok majd bővíteni). Emellett elővettem több más, immár 20-30 éve érlelt régi témám; mélyebben foglalkoztam Tamási Lajos költészetével és a csepeli Olvasó Munkás Klub történetével; valamint a börtönviselt Kárpáti Kamil életművével és a hozzá kapcsolódó alkotói kör (Új Átlók) tevékenységével (A szellemi nevelés fórumai, Hét Krajcár K. – 2005). Jelenleg a Kilencek pálya-alakulásáról írok tanulmányokat, s egy félig-kész Kárpáti Kamil kismonográfián dolgozom.
   2001 őszén nyugdíjba mentem. Jóllehet szakmai díjakat, elismerést soha nem kaptam, mégis úgy érzem: teljes volt az életem; ha a „földiektől” nem is, az „égiektől” megkaptam minden támogatást. Szerettem tanítványaimmal foglalkozni (sok TDK és szakdolgozat őrzi közös munkánk emlékét); s családom, három fiúunokánk körében aktív, harmonikus öregkort remélek. Élettapasztalataimat, az évtizedek során felhalmozott tudást publikációimban továbbadom...