Rólunk írták

Jókai Anna
„Nemcsak a rosszat, a jót is elpusztították”
Gondolatok Benke László Otthonkereső című regényéről

 

Le sem tagadhatná a könyv írója, hogy költő, hiszen a líraiság mindenütt oldja a próza sűrű szövetét. Ugyanakkor bizonyságát adja, hogy az epikában sem idegen; a mai kiüresedő szövegirodalom divatjával szemben tud és mer történetet írni, sorsot ábrázolni, és egyetemes érvényű világérzést közvetíteni.
A már nem fiatal, de még nem is öreg regényhős, Magyar János vívódása önmagával, körülményeivel – mindannyiónk számára ismerős. Természetes az is, hogy regény mint egy hatalmas hármasoltár nyílik ki: az időben visszafelé, a falusi ősökig, és előre, a gyermekek elbizonytalanodott útjáig. Minden generáció megtalálja benne a csak őrá jellemző sajátosságokat – csakúgy, mint az általános emberi létküzdelmeket. Felejthetetlen szépségű és hiteles a munkába beletört édesanya, a rontott szerelmek alakjai pedig hús-vér valóságukkal költöznek képezeletünkbe. Megelevenedik a múlt század keserű magyar históriája is, a becsapások és csalódások évtizedei. Deformálódtak az értékek, a kapcsolatok meglazultak. S ami fontos felismerés: az ember elvesztette az otthonosságot, nemcsak a felnevelő helytől elszakadva, de a lelkében is. Örök igazságokat kérdőjeleztek meg a tetszetős fél-igazságok, a hamis alapra épített ideológiák. Így volt ez a diktatúra éveiben – és sajnos így van az át nem gondolt újsütetű vadkapitalizmusban is. Széles körben és hosszú távra igaz, amit Magyar János a saját bőrén megtapasztal: „nemcsak a rosszat, a jót is elpusztították”.
A regény nagy érdeme, hogy bár a szereplők, a főhős felé szimpátiával fordul, mégsem eszményit. Gyarló jellemük csapdájában vergődnek az emberek, a kései megbánások és megbocsátások szomorúsága lengi be a mindennapjaikat. Élénk párbeszédekben zajlik az élet, fájók és kétségbeesettek a szerelmek. Mégis a végére valamiféle csendes reménység járja át az értő olvasó szívét. Az elmúlást is a természettől tanuljuk: a tölgyfa is megnyugszik sorsában, amikor régi barátai fejszével közelednek.
Magyar Jánost „fellegjáró legénynek” nevezi az édesanyja. Biztatja, szálljon le a földre, végre... Ez a könyv egyszerre áll szilárd talajon, s egyszerre képes szárnyalásra. Gondolatébresztő, és fordulatosan érdekes. Lehet rajta könnyezni – de derüt is sugároz.
Igazi adventi olvasmány. A régi nagyasszony ajkával mi is így könyöröghetünk:

„Őrizz angyalom éjfélig,
Boldogságos Szűz Máriám
Vérrattig
Jézus Krisztus mindétig.”

* * * * *




* * * * *