Szerző:
Cím:

Alcím:
Témakör:
ISBN:
Kiadás éve:
Méret:
Terjedelem:
Kötésmód:


Baán Tibor
Papírmozi

Válogatott és új versek 1965-2006
szépirodalom, vers
978 963 9596 19 1
2007
A/5
308 oldal
ragasztott papírkötés

 

Fogyasztói ár:
1600 Ft
 
Internetes ár:
1280 Ft
Kedvezmény:
20%
     
 
Ismertető

Baán Tibor új és válogatott verseinek könyve a Papírmozi, értsük ezen a költészet metaforáját, új összefüggésbe helyezi ezt a rejtőző költészetet, amely mitikus felhangjaiban örömszerző költészet (Rónay László), de újabb fejleményeiben, ahol az én és a nemzedék történetét ábrázolja, egyre hangsúlyosabb a valósággal való szembenézés igénye. Repülés és zuhanás (Alföldy Jenő) dialektikája együtt és egyszerre jellemzi Baán Tibor költészetét. Végeredményként a széttagoltnak vélt idő összefüggő mintázatát kapjuk, amelyben a múlt egyre újabb és újabb arcát mutatja, hiszen Bergsonnal szólva nem halt meg, hanem él és hat a jelenben.

 
Kritikák, recenziók


Több mint négy évtized verstermését adja az olvasók kezébe a kortárs líra kimagasló alakja, Baán Tibor. Művészetének egyik központi kérdése az idő: az egymásba csúszó múlt és jelen üzenetének megfejtése, lírai leképezése. A tipográfiailag is igényes, szép kialakítású kötetet érdemes széles körben ajánlani minden versszerető olvasónak.
_____________
Forrás: www.kello.hu


Baán Tibor versei »

Benke László

Baán Tibor: Papírmozi*

„Pereg a vers, a film, az élet…” – Baán Tibor Papírmozijában, kifeszítve a fehér vászon, izgalmas, gondolathordozó képeket küld elénk fénynyalábjaival a költő. A mesteri látvány bennünk is képeket, gondolatokat, életet mozdít és társít, azonosulunk a vetítővel, az „elmúlás tanoncával”, hiszen azok vagyunk mind, ha nem is tudjuk mindannyian legyőzni szörnyeinket maradandó tettekkel-művekkel. Ezért ami kívánatos, természetes is: többen gyűltünk e közösségteremtő költő köré, lássuk csak, hogyan csinálja, hogyan szervezi költői rendbe ihletét, szándékait és eredményeit, hogyan bontja ki asszociációs mezőit, hogyan kerülünk a Papírmoziba. Figyelemmel kell lennünk a vásznon történtekre. Felismerhetjük, akár örömmel, akár borzadozva a látottakon, hogy ebben a moziban, ebben a Trianon óta többször és többféleképpen „elkonfiskált országban” alig tehetünk többet a költőnél. Hiszen ami vele történt, velünk is megtörtént, figyeljünk rá tehát egy kicsit jobban: hátha nála van – nála is van! – a titok nyitja.
Hívás című versében tehetségének felismert erejével, az Örömódára hangolt boldog emelkedettséggel, még csorbítatlan hittel hívta őrszellemét, a Géniuszt Baán Tibor: „Túl az időn mint a réten / Fellegszülte messzeségen (…) / Hogyha hallod hogyha érzed /  Lépj a bűvös körbe értem / Lépj át téren és időn: / Mindenféle elmúláson / Melynek kínja ez a lét…(…)
Csakhogy az örömre hangszerelt hang valóságos életünk fénytelenségében hamar kénytelen szinte prózaivá fénytelenedni, de ő így is meg tudja őrízni tehetségének azt a szív-melegét, mely átjár bennünket, valahányszor kezünkbe vesszük kötetét. Itt, e könyvbemutatón legfeljebb jelezhetem, amit az elhangzó-elolvasandó versekből majd kihallanak és látnak is. Azt, hogy történelmünknek milyen eredetien különös kísértetlángjai lobognak a Papírmozi verseiben. Vibrálóan izgatott, nyugtalanítóan igaz, hiteles ez a lobogás. Bármire is vetüljenek rá e lángok-fények, akár Baán Tibor gyerekkorára, akár szeretett nagyanyjára, európai kultúránk romjaira, a költői kamaszlélek megőrzött tisztaságára-jóságára (áttételesen szólva: népünk és magunk rejtett és közös reménységére) vagy éppen rút megcsalatottságunkra, és tévelygő jövőnkre, a Papírmozi eszméltető lángjaiban remegünk. A költő megmutata magát a verseiben, látnunk kell hát magunkat, történelmünket, ezt a nagy földi komédiát, és látjuk is e tükör által homályosan, Baán Tibor költészetének kísértő-remegő fényeiben. Látjuk, hogy értékvesztéseink igazi vesztesei mi vagyunk. De hát ezért a felismerésért jöttünk-jutottunk idáig? Ezért herdáltuk-óvtuk magunkat? Ahogy elveszett európai kultúránknak csak töredékeire lelhetünk, vesző világunk, vesző emberségünk, vesző magyarságunk és vesző hazánk vesztesei mind egy szálig mi vagyunk. Mi magunk. Ki is lehetne más? A költő versei fölé hajolva ezért lobogunk előbb szinte észrevétlen, valahogy úgy, ahogy a kísértetektől féltünk csiklandós gyerekkorunkban, majd a játék komolyabbra fordultával, a mélyebben megértett versek fényében-árnyékában a gondolkodó költővel együtt gondolkodva és reszketve, valahogy úgy, ahogy halálunk előtt a lélegzet még meg-megremeg a szánkban. De már nem adjuk fel magunkat – közel a halál, már könnyebb kitartani. Baán Tibor verseivel úgy reszketünk őérte, hogy magunkért, végeredményben az életünkért, mégis gyönyörű szép világunkért reszketünk.
S ha előbb az elmúlás tanoncaként emlegettem Baán Tibort, akkor a Szellemidéző mestereként is meg kell idéznem őt, legalább egy jelzés erejéig. Hiszen gondoljunk csak arra, ami utánunk jön, akár ez után az est után. Hazamegyünk, és aztán: „A költészet kihalt mozijában üres székek / Fájdalmas nyikordulások / Hirtelen roppanások / Utolsó előadás.”
Baán Tiborral együtt nem fogadjuk el ezt a lehetséges történelmi helyzetet, az utolsó előadásét. Habár valóban: „halkul a himnusz / fogy a nép”. Épp ezért majd otthon is engedjék magukhoz a költészetét. S gondolkodjunk el ebben a „Történelmi léghuzatban”, tűnődjünk el „{…} lakásdobozokban a méretre / fűrészelt család: konfekció élet {…}”-éről, éppen vacsoratájt”, mikor „a megrugdalt életek / cicomás rigolyáit” köznapi változatban hallhatjuk-láthatjuk. Gondoljuk el, milyen világvégről „tereferél, telefonál” a Bolygótánc: „Jön egy istennő s bedob egy almát / legyen a legszebbé – felirattal  / S kitör  a trójai háború azonnal{…}// Szétesel{…}S íme a földi torzók / átveszik máris hivatalod / Bronzfényű  arcukon   a hatalmi gőgnek / Jelei máris kiütköznek / Felvéve az új kor díszegyenruháját / Elrendelik –  folyik a munka / A történelem tatarozását.
Olvasás közben még azon is eltűnődhetünk, mire valók vagyunk mi, versolvasó vagy verset sem olvasó emberek. Arra talán, hogy csak nézzük, hogyan „Próbálkozik a dekadens Reménység / megélni avas hulladékon{…} / holdfény maradékán ebben a terrorral összekarcolt /{…} memoárban{…}? „Az   ítélet trónusa előtt a világ” – hallgassuk csak! – „halkul a rigók dala: / szénrigók dala a szénfa ágain. / MEGSZÓLALNAK AZ ELÁSOTT KÜRTÖK.” 
*Elhangzott a Papírmozi írószövetségi könyvbemutatóján
Megjelent: Lyukasóra, XVI. évfolyam, 11-12. szám, 2007. november-december