Tanulmány


G. Komoróczy Emőke
Benke László köteteiről

Veszteség

"Te fájsz nekem földem menyasszonya,
tündöklő suhanás, piros barackfám,
én is megérintettem vércsepp szirmodat
még gyümölcs előtt - te fájsz nekem,
ifjúság, lelkem szegett szárnya,
mint fejszének kivágott fa, elárult képzelet,
szerelem lehullt virága, vesztett rózsaszín"
(Veszteség)


Benke László legújabb - az életmű egészét áttekintő - retrospektív kötete sok meglepetést hoz mindazoknak, akik előző könyveiből már ismerték költészetét. Nem azért, mintha új költemények sorával mutatkozna be, sőt: szinte minden darabja megjelent már az elmúlt évek folyamán. És mégis... Az egyes fejezeteken belül átstrukturálódott a versek rendje, plasztikusabban kirajzolódott a tematikai összetartozás, s a háttérben egyfajta kronológiai linearitás is kitapintható (ugyanis a kötetekből annak idején "kicenzurázott" darabok most bekerültek a megfelelő helyükre). Így világosan nyomon követhető a szellemi érlelődés, a világkép folyamatos változása, s kibontakozik a poétikai megoldások egyre differenciáltabb bősége, árnyaltsága is. Örömmel ismerjük fel: a mindig árnyékban élő, sokáig a tűrt / tiltott határmezsgyéjén botlogoló költőnk jelentős életművet alkotott.
     Benke Lászlóélete, sorsa - amint az kötetéből kirajzolódik - bizonyos értelemben szimbolikusnak tekinthető: nemzedéke nagy részének útját reprezentálja. A kis somogyi falu, Újvárfalva paraszti családjának fészekmelegéből kamaszként kiszakadt "fellegjáró legény"1959-ben, 16 évesen nagy reményekkel érkezik Budapestre. Rövidhányattatásután - azangyalföldi "Kapagyárban" mint segédmunkás kezdte, majd - betanított köszörűsként a Csepel Műveknél helyezkedik el, s éli a testvéri-baráti közösségre vágyakozó, küzdeni kész fiatal munkás életét. Tíz évig, a hetvenes évek elejéig dolgozik itt, megtalálván azt a tagadva vállalt munkásközösséget, amely hiteinek és kételkedéseinek fölnevelője lett. Sok-sok hasonló korú, a nehéz paraszti élettől menekülő fiatallal együtt ő is azt remélte, hogy majd neki/k/ sikerül "a világot megváltani", és felépíteni az "emberarcú szocializmust". Nem sejtik még, nem is gondolnak rá, hogy hősi halottak nyomában járnak, s az emberarcú szocializmus álmát, sőt a nekik ígért "szebb jövőt" is épp az előző években temette maga alá véglegesen a történelem. Reményeik, várakozásaik aztán persze csakhamar lelhorgadnak, s az eszmék és valóság dichotómiájának feloldhatatlansága, eszményeik folyamatos devalválódásának szégyenteli átélése sodorja belső válságba őket.
     Évtizedek múltán Benke László két kitűnő önéletrajzi fogantatású regényében (Előttem kiterítve, 1991, Sértők és sérültek, 2001) örökíti meg ezeket a várakozással és útkereséssel teli esztendőket. Már ekkor írogat, s első próbálkozásait egy ízben beviszi a Csepel újsághoz, ahol aztán az irodalmi rovat szerkesztőjében, Tamási Lajosban atyai barátra talál. A Piros a vér a pesti utcán c. '56-os költeményéről "elhíresült" költő maga is az irodalmi életből való száműzetése miatt került Csepelre. Mindig hangoztatta: "Író csak olvasóból válhat. Aki nem tud olvasni, nem tudhat írni sem". Benke László előtt itt tárult fel az élet magasabb szellemi horizontja, e közösségben válhatott igazán kíváncsivá sorsa tágabb összefüggéseire, itt alapozta meg műveltségét. Itt, "a város peremén", ahol a szellemi és a fizikai lét munkásai rendszeresen találkoztak, "gyanakvón s együtt" élhették - érthették meg egyéni és közösségi életük lényegi azonosságát, a József Attila-i "új nép, másfajta raj" helyzetét, saját erejüket és gyöngeségüket. Az olvasó (és írogató) munkások a klub-esti vitákon tanultak meg reálisan gondolkozni saját sorsukról, jövőjükről, képességeikről és korlátaikról, a gyakorlati politika útvesztőjéről, amely az "alulról építkező" demokratikus társadalom eszméjének épp ellenkezőjét valósította meg. Benke László tudatosan olyan költővé kívánt válni, akik az alulra szorítottak (a "megszomorítottak és megalázottak") nevében, érdekében szól, ugyanakkor tekintetét magasra emeli - olyan, aki híd lehet "fent" és "lent" között. Első versei a Csepel újságban, majd az OMK antológiáiban (Szembesítés, 1970; Üzenet, 1975; Minden kedden, 1981), valamint a klub műhelyfüzetében (Piros barackfa, 1974) jelentek meg. A klubtagok (Fodré Sándor, Halász Imre, Papp Sándor, Schuch János, Szentpéteri Zsigmond stb.) társaságában a legifjabbak közé tartozott, s körükben valódi otthonra és élénk szellemi környezetre talált.
     Tamási Lajos "mérő és mérce" volt Benke László - és a klubtagok - szemében. Önéletrajzi regényében (Előttem kiterítve) így jellemzi őt ifjú pártfogoltja: "embernek és költőnek egy és ugyanaz. Emberi és költői magatartásáért vért és velőt fizetett", de az irodalmi élet peremére szorítva is jelentékeny költő, sziklaszilárd jellem maradt. "A tisztesség nehéz vaspáncélját viselte gyönge testén", mindvégig hű maradt '56 szelleméhez. A vele való beszélgetésekben, vitákban értette meg s ismerte fel "védence": a magyar nép amnéziában szenved 1956-tal kapcsolatban, szándékosan temeti-feledi a forradalom emlékét. "Kapott előbb hatalmas ütéseket a fejére, hatalmas altató ütéseket, aztán mézet is kapott a szájába. Hadd fuldokoljon! Kapott azután, mikor úgy-ahogy magához tért, egy kézzelfoghatóbb jobblétet. De semmivel se szabadabbat, semmivel se boldogabbat, mint azelőtt. Jó altató lett a tele has."
     Tamási mutatta be Benke László - hosszas huzavona után megjelent - első önálló kötetét az Irószövetség klubjában (Csordítok nyírvizet, 1978), az "elsőkötetes költők estjén", 1978 márciusában. Hangsúlyozottan felhívta a figyelmet arra, hogy a "tehetség kifejlődésének van egy optimális időszaka, amikor feltétlenül levegőre van szüksége, /.../ hogy az ifjú hajtás a maga sudárságában növekedhessen legjobb erői és vonzalmai szerint". Mint fontos értéket, külön kiemeli, hogy Benke László "nem hódolt be a dekoratőrök drapériás kirakatainak", a hamis és felszínes munkásromantikának, nem idealizálja a munkáséletet (Gyár díszben c. versét említi: "A csinnadratta mögött dideregve cipeljük a némaságot /.../ A vasra és reményre valahonnan köd szivárog / Színpompás novemberi köd // Nem. Nem szivárog. Ráhömpölyög"). Az ifjúkori remények hamar lehamvadtak költőnk arcáról, - hangsúlyozza Tamási - hisz sorsa vereségről vereség, igazi pokoljárás. Kiemel néhány fontos verset (Arcom magasában, utat, Séta a Váci utcában, Koszorúzás, stb), amelyek lényegileg ugyanarra mutatnak rá: a cselekvésre és gondolkodásra született ember a felelősség és a düh kettősségében viaskodik önmagával - tétovázván, hogy meddig mehet el a társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelemben. Ami "gyakran hamleti kétségekig fokozódik" - ahogy Alföldi Jenő írta annakidején Benkéről. A kívül és belül egyszerre korlátozott ember szabadságának igényéből és szűkös lehetőségeinek ellentétéből fakadóan költőnk szótlanul, megalázottan viseli sorsát: "Tétova öklömben sorsom kettéhasad".
     A Koszorúzás talán egyik legelső (1967-ben, a forradalom 10. évfordulóján keletkezett) jelzés álságos ünnepeinkre (ápr. 4., máj. 1., nov. 7. stb) vonatkozóan. "A szónok / állig / ünnepi beszédben /.../ különös születésnap, különös temetés ez. /.../ A bukás diadalmaskodik, a lélek megnyomoríttatik, / elhatalmasodik rajtunk a hozsánna: hozsánna / néked, győző! //....// Állok. Pántlikás zászlók // S mint zsíros lé / csorog a szónok állán / a szó." A tribünről szónokló "forradalmár" előtt lent a megalázott - leköpött - köpködő, a koszorúzásra kivezényelt tömeg tudathasadtan álldogál. Miközben a költő a levert magyar forradalomra gondol, s elborzad azon, hogyan hozsannázik a tömeg szobornak - hatalomnak "a földön átsütő csontokon" taposva. E kettősség miatt (t. i. hogy a tömeg, beletörődvén a változtathatatlanba, könnyen feladta forradalmi eszményeit), költőnknek sosem lett igazán otthona a Gyárnegyed; lemondóan veszi tudomásul: "a jövő elfáradt ideérni/:.../ A tűzfalak repedtek, ráncosak. / itt, ott golyó ütötte seb / Nem könnyű meghalni. / Ideszokott a szenvedés, hallgatag, / mint a küszöbre vert / szerencsepatkó".
     A Csordítok nyírvizet c. kötet legszebb - "legharmatosabb" - versei a gyermekkor Édenéhez, a hűséges-hűtlenül elhagyott, kötöző-oldozó szülői házhoz és környezetéhez kapcsolódnak (Hűség, Ünnep, Elvágyódás, Holdözön, Piros barackfa). A kötetcímadó vers kisfiúját még mesebeli tisztaságvágy vezette, mikor a versbéli hajnalon fát irtani ment apjával az erdőre, magával cipelvén a József Attila-i fejszét ("Ej, döntsd a tőkét!"). Ugyanakkor az anyja-apja (Mária és József) szeretetén nevelkedett gyerek már a havas erdőbe vezető Szentkirály mezején tudta: irtani - ölni nem szabad. Átélte, a fejszecsapások nyomán szinte érezte a nyírfák remegését, a kavargó hóesésben hamar áttűnt a kép, s megváltozott a kezdeti "döntögető" szándék: "nyírfa a lélek, gondolom, / megeshet, én is nyír leszek, / nagyfejsze hüppög vállamon". Csaknem harminc év múlva írt Veszteség c. versének záróképében "köszön vissza" az "elárult képzelet" jelképe: "...te fájsz nekem / ifjúság, lelkem szegett szárnya, / mint fejszének kivágott fa..."
     Édesanyjától egykor azt tanulta költőnk: Isten likas kötényében vagyunk mindannyian, didergünk-fázunk, olykor ki is zuhanunk onnan, de a szeretet megtartó ereje minden viszontagságért kárpótol. Nem tud, nem is akar végérvényesen kiszakadni ebből a melegségből: "Szívemen átrobog a táj, / ez a darabka hazai föld. / Hogy is hagyhatnálak el, / hószikrába öltözött édesanyám! - / Szülőhazám a keménységével ideköt" (Vonaton). A nagyvároshoz fűzött reményei már rég odavannak: "E modern korban öntörvénye szerint szövődik / fény, homály és megaláztatás. / Fázom óezüst sugárban, fővilágosító. / Rekedt reflektorodban podvás fényhasáb" (Óezüstben). Holtig siratja az odahagyott természetet, miként az is elveszett fiát: "Búzamező, búzavirág, / hová lett aranytrombitád? / Kék mosolyod, az a gyönge, / sírdogál kévébe kötve" (Kék mosoly). Ugyanakkor azzal is tisztában van: hazatérni már nem tudna... A paraszti sorsba beletörni, a város-kínálta kulturális lehetőségektől elszakadni már nem is akar. Így hát ambivalens a viszonya mind az odahagyott, mind a választott életformához; csupán a költészet jelent számára menedéket: "Te rejtőző, te vetkőző, / ragyogó / meztelen szó. // Pilléző életjel / első és utolsó / bölcső, // védj meg és védekezz, / fegyverem, szó!" (Szó) Örök tűzre kárhoztatva kell tehát élnie: "A napraforgókat rendre lefejezték, / sugaras fejüket sarlóval leszelték, / megrakták szekerünk koporsó formára, / felültettek engem a legtetejére: / halál lángolásba / halál lángolásba" (Hazatérés).
A kollektív felelőtlenség időszakában folyó szellemcsonkítás, az alkudni nem hajlandó tehetségek kifullasztásának taktikája következtében Benke László második kötete (Változás) csak erősen cenzurázva jelenhetett meg - mint oly sokaké! Mottója egy megdöbbentő egysoros: "A magban másik oldalára fordul a féreg". Azaz: a változás - ha van is - nem hoz eredményt. A féreg kiirthatatlan!...
     Az új kötet egészében a számvetésé. Költőnk szembenéz múltjával, feltárja gyökereit és sorsa buktatóit (Kihantolt emlékezet, Panelmagány, Szobám közepén, Az utolsó szó jogán, Hagyaték stb.). Siratja a tovatűnt naiv-tiszta gyerekkort, amikor még anyja mellett üldögélve, "lámpafényben, mesék kellős közepében" az édes, frissen fejt tejre várt. Azóta minden megkopott, mintha valamiféle "gonosz Hatalom" megmérgezte volna "a tiszta forrást": "Ki volt az a holdas árnyék, / ki lépte át küszöbünket, / mesék kellős közepében / ki itta el meséinket? / Édesanyám, / mért nem mondtad. / hogy a hóhér, / hóhérunk is / tejet iszik fejőkéből?" (Gyermekkor). A boldog védettség kora elmúlt, nem térhet vissza többé, bármily fájdalmas is. A szavak úgy hullanak-peregnek, mint könnycseppnyi virág-gyöngyök: "Gyöngyvirágként / könnyen voltam / levél-anyám védelmében / szüntelenül nem zokogtam" (Ha felnő a gyöngyvirág). A jelen - megalázó harcok, kudarcok színtere.
     A 70/80-as évek világával szemben felgyűlt jogos indulatait költőnk némiképp mégis kénytelen megfékezni, ha nem akarja, hogy lemoshatatlanul ráragasszák a "deviáns" bélyeget (a korszak ugyanis előszeretettel minősítette így mindazokat, akik nem voltak hajlandók kiszolgálni a hatalmi elvárásokat). Egyébként is felismerte: a szolga-sorba taszított "alattvalók" csakis egymás ellen fordulhatnak, esélyük sincs feljebbvalóikkal szemben jogaik érvényesítésére. "Öljön újra szolga szolgát? / Ezt a kérdést jól föladták, mióta trónt, bármekkorát / emel fölénk a szolgaság. / Emel s ledönt, emel s ledönt. // És így tovább..." (Életrajzi jegyzet). Ezért fohászkodik tehát: "Segíts, / jó szenvedés, ma se vegyenek rá az öldöklésre / kik általam pusztítanák el ellenségeik / hogy háborítatlanul uralkodhassanak fölöttem / örökkön / örökké" (Reggeli ima). Frappáns szatirikus versek sorában figurázza ki az anonim Hatalom megtestesítőit, akik rafinált eszközökkel alakítják ki és tartják fenn az "alattvaló"-tudatot a közemberi világban (A csalhatatlanság tojásában, A fegyverkovács dilemmája, Tükrök fogságában, Kockakő a pokolból stb.). Néhány igen fontos verse be se kerülhetett annakidején a kötetbe, de most - az életmű-válogatásban - keletkezési idejüket feltüntetve, beilleszti őket "helyükre" a költő. A lengyel események jelentőségét már akkor - szinkronban - '56-hoz, '68-hoz mérte: 1981-t is a visszametszett forradalom évének tartotta. "Haldokol, mint a megperzselt embererdő, / a szépség, jóság és szabadság / megdermedt ága. /.../ Statárium van a reményre, kijárási tilalom a gondolatra..." (Lengyelország, 1981). Szeretné életét visszavenni a "dögkeselyűk, hiénák, ragadozók" karmából - de hát ez lehetetlen! A Kivilágított gyász c. (szintén 1981-ből való) versében pedig okt. 23-át siratja, a "rejtőzködő ünnep"-et: "Szívenlőtt utcák és szívenlőtt terek /.../ országos akasztófa, ahogy rázuhan, / szélütött hazánkon a csend / szétszivárog, / kivégzettek, meghazudtoltak, tehetetlenek / kísértő árnyai /.../ élők hallgatása, holtak sgélykiáltozása /.../ leégett hit, az űr / hideg lehellete, /.../ hova futtok innen idegenbe?" A legitimitás kérdéséhez c. vers is kimaradt a kötetből egykoron; most - megfelelő helyére kerülvén - megdöbbenünk fogalmazásmódja merészségén: "Én nem bíztam rá, / te sem bíztad rá, / ő nem bízta rá, / mi nem bíztuk rá. // Ki bízta rá? / Hatalma gyökértelen. / Hatalma törvénytelen".
     Íme, egy jellegzetes, a labirintusban vergődő "kisemberi" nézőpont! Változtatni nem tud - bárhogy is akar - a világ folyásán, de beletörődni is képtelen abba, ami körötte történik... Nem véletlen, hogy Benke László további könyveit sorra elnyelték a kiadói fiókok! Fentebb említett önéletrajzi regényét (Előttem kiterítve), valamint A kihalt játszótér c. verseskötetét azzal utasították vissza, hogy "állampénzen lehetetlen ilyen könyveket kiadni!" Mindkettő majd csak a rendszerváltás után jelenhetett meg, a Gondolat (1991), illetve a Hét Krajcár Kiadó (1993) gondozásában. A kiadók packázásai mellett az irodalmi életben való járatlansága és némely írók tisztességében való csalódása (Debreceni Irodalmi Napok, 1982), továbbá az Andrássy úti útlevélosztály politikai rendőrsé-gének kudarcba fulladt beszervezési kísérlete következtében érthető, hogy költőnk egyre inkább belevetette magát a politikai küzdelmekbe. 1983-ban, Tamási Lajos nyugdíjba vonulása alkalmából ő szerkesztette a hatvanéves költő tiszteletére kiadott Születésnapomra c. kötetet, amelyben Tamási versei mellett az OMK tagjainak, valamint a szellemi élet nagyjainak elismerő köszöntői is olvashatók. Az OMK szellemi irányítója ez után Benke lett (Szentpéteri Zsigmond klubvezető mellett), ő is és a Klub tagjainak egy része is bekapcsolódott az akkortájt már nyíltabban szervezkedni kezdő ellenzéki mozgolódásokba.
     Benke László nonkonform szembeszegülése a Hatalom embereivel mind több konfliktushoz vezet. Tamási Lajos bevonja őt a népi elkötelezettségű, '56-ban fontos szerepet játszó, majd '56 után meghurcolt, s később is - a "népi demokráciában" - paradox módon ellenzékinek számító, eszméik mellett kitartó írók csoportjának fél-legális munkájába. A nyolcvanas években Cseres Tibor, Erdei Sándor, Fekete Gyula, Gergely Mihály, Kuczka Péter, Molnár Zoltán, Varga Domokos stb. rendszeresen összejárnak beszélgetésre, a nemzet sorsának, jövőjének megvitatására - s ezeken az összejöveteleken olykor-olykor az ifjabb pályatárs is részt vehet. A nyolcvanas évek során az ő társadalmi tisztánlátásuk, nemzeti felelősségtudatuk formálta a 40. életévén immár túljutott Benke gondolkodásmódját, aki ezidőtájt ismeri fel és fogalmazza meg: "Ott van a jövőnk, ott van / meggyilkolt álmainkban, / a ránk roppantott éjben, / kiontott magyar vérben, / temetetlen múltban, / élve ott él a sírban" (Ott). Érthető tehát, hogy egyre bátrabban és tudatosabban veszi fel a harcot a felszíni hazugságokkal, a késő-kádárizmus álszent és üres zsargonjával ("a legvidámabb barakk"), s a "kicsinyke jólét" kedvéért a szabad és őszinte beszédet feláldozó meglapulókkal szemben. A kultúrpolitika korifeusai pedig egyre szorosabb kordont vonnak a "rakoncátlankodó", a "három T" kategóriája ellen lázongó - a "tilt" mezőnybe szorított - rebellisek köré. 1986 őszén, az '56-os forradalom 30. évfordulóján már izzik a levegő - érezhetően egy új korszak vette / veszi kezdetét. A "lomtalanítás" jelszavát kitűzve (Előttem kiterítve) a társadalmi "nagytakarítás" reménye is megcsillant.
     1987-ben - nagy harcok árán - megjelent az OMK gondozásában, Benke László szerkesztésében a Kibontott zászló c. antológia (Kassák születésének 100. - halálának 20. évfordulójára), ezzel jelezve mintegy, hogy az OMK vállalja a kassáki örökséget. 1988-ban a Tamási köréhez tartozó írók (Cseres Tibor, Fekete Gyula, Gergely Mihály, Kuczka Péter, Molnár Zoltán, Varga Domokos stb.) megalapítják a Móricz Zsigmond Emlékbizottságot, majd a Móricz Zsigmond Kört, amelynek egyik fő szervezője, titkára Benke László lesz. Olvasótáborokat szerveznek, lapalapításra készülnek, támogatókat gyűjtenek az egyre szaporodó alapítványoknak (Kölcsey, Bethlen Gábor, Illyés Gyula stb.). Benke és Szentpéteri részt vesz az 1988-as lakiteleki találkozón is, küzdenek a szabad, független, demokratikus Magyarországért, amelynek - akkori hitü/n/k szerint - meg is lett volna a realitása, hiszen Gorbacsov a reformfolyamatok támogatására szánta el magát, nem készült hazánk lerohanására. 1989-ben eufórikusan éljük át 1956 "népfölkeléssé" nyilvánítását, Nagy Imre újratemetését, okt. 23-án a Köztársaság kikiáltását, s a nemzet szinte egyöntetű "igen"-jét egy demokratikus, szabad Magyarország megteremtésére. 1989-ben jelenik meg Benke László szerkesztésében az Oly sok viszály után c. 1956-os antológia, amelyben végre Tamási Lajos 33 évre eltemetett Piros a vér a pesti utcán c. verse is napvilágot láthat. Tamási halála (1992) és válogatott verseinek (Hazatérés, 1993) kiadása teremti meg az alkalmat és a szükséget arra, hogy a Móricz Kör írói létrehozzák a Móricz Zsigmond Alapítványt. Arra építik fel egyszemélyes vállalkozásukat, a Hét Krajcár Kiadót, amelynek ügyvezetője (mindenese) Benke László, főszerkesztője pedig - egészen haláláig (2003) - Varga Domokos. A Hét Krajcár több mint tízesztendős munkájának gyümölcse a közel 100 megjelent kötet. Ez Benke László életének, munkájának is fontos része. A továbbiakban az ő könyvei is lényegében zavartalanul megjelenhetnek.


* * *


A rendszerváltás azonban nem egészen azt hozta, amit az irodalmi élet prominens személyiségei - köztünk költőnk is - vártak, s amit az ellenzéki mozgalmak vezetői s a magyar nép remélt. 1990-ben megalakult az első szabadon választott kormány, de a lavinaszerűen alázúduló gazdasági összeomlást már nem lehetett kivédeni. Emberek ezrei kerültek utcára, köztük Benke is; s miközben a régi és új gazdagok gátlástalanul garázdálkodtak (garázdálkodnak), nem szület/het/ett meg az a kívánatos társadalmi erő, amely képes lenne /lett volna/ megakadályozni a nemzet szétesését. A magyar többpártrendszerben a szabadság a gátlástalanok szabadossága lett. Az irodalom elvesztette addigi nemzet-eszméltető szerepét, minimális pénzügyi tétellé alacsonyodva az állami mecenatúra könyvelésében. Furcsa-groteszk fordulata történelmi sorsunknak, hogy azok, akik mindvégig az "alulról jöttek" és a perifériára szorultak érdekeit védelmezték, továbbra is a "megszomorítottak és megalázottak" sorsára jutottak. Költőnk felismeri: ő most is a vesztesek közé tartozik. "Boruljanak rám magányos esték. / Alul maradtam, bár felül lehetnék. / De nem tudtam én a magyar sárban / agyonverni és megtaposni társam" (Helyzetkép). Így hát most sem marad más a számára, mint felvenni az "örök ellenzéki" mezét.
     Válogatott verseinek gyűjteménye (A kihalt játszótér, 1993) hosszmetszetben ad képet egész addigi pályájáról, s az utóbbi évek feszített történéseiről. Újraértékeli múltját, amelyben - ha nem akart a heroikus küzdelemben felmorzsolódni, "mártír"-rá válni - el kellett viselnie a megalázottság, a tehetetlenség szégyenét. A "kihalt játszótér" valójában mindannyiónk gyötrelmes élettere (volt évtizedeken át), ahol fulladásos közérzettel cipeltük a mindennapok terheit (Gyötrelem és átok, Mikor a csend zuhog, A félretaposott cipősök stb.) A történelem gyalázata behatolt a magánéletbe is - hiszen hogyan adjon hitet, reményt másoknak az, akitől elvették terét és holnapját, s aki legszentebb eszmé/nye/iben csalódni kényszerült? Költőnk magánélete is lassan-fokozatosan felborult... A nyolcvanas évek világát meglepő pontossággal, a "közös emberi" közérzetet megjelenítve idézi fel. Az otthon - "sírások és versírások" színtere - már nem is emlékeztet "múltba tűnt csöndes otthonokra". Gyermekei - kik még nem érzékelik, hogy a mindennapos "lakótelepi idill", a szabvány-panellakások megfertőzik életszemléletüket - "szembekötősdit játszanak / ha már a játszótér kihalt". S mindeközben "épül az ország, épül / madarak meggyilkolt dalából / pirosból, feketéből / hitekből, hitetlenségből /.../ sírkeresztekre temetők csendjéből, / fölszántott csontokra / megdermedt emlékből". S mindeközben - a "már nem" és a "még nem" szakadékában - dermedten, "hitetlenül hiába, / hittel is mindhiába" várunk "létünk vasárnapjára", ami soha el nem érkezik (Az én otthonom, Szobánk közepén, Lakótelepi idill, A jövő nyomortelepén, Épül az ország, Az idő szakadékában stb.).
     Benke László költészete kevés elismerést kapott. Pedig képei rendkívül szuggesztívek, egyszerre elvontak és szemléletiek - tehetsége valódi arányai épp e kötetben sejlenek fel. A visszafogott indulat alakítja nála általában a verstestet; csapongó képzeteit szinte "geometrikus" szerkezetbe fogja (mint egykoron Kassák): "Lerajzolom a meggyilkolt szerelmet / a szívenlőtt forradalmat, / a maradék emberség rettegéseit. /.../ Rajzolok tágra nyílt pupillát, / mindent elnyelő fekete lyukat, / kiirtott játszótereket, / várakozókat, / reményteleneket / s csalásnak / édes vigasznak / rajzolok égi rózsakerteket" (A kép). Valamikor azt remélte: a Múzsát - akit "szépségnek, tisztaságnak", "tündöklő barackfának", "gyönyörűszép lánynak" látott - karjaiban tarthatja egy életen át. De most keserűen ismeri fel: "mindenki ringyója" után sóvárgott; így hát inkább lemond róla, "imát és szitkot" egyszerre szórva a hűtlenre, aki cserbenhagyta őt. Szavait, melyek "sötét pincébe hajló gyertyafények", egyre görnyedtebben viszi-cipeli, nincs, ki meghallgassa őket. "Fényre vágytam, tiszta egyértelműségre, / s utánozni kezdtem az eget / s a csillagos menny után / csilláros mennyezet / alatt hajtottam egyre mélyebbre fejemet". Már-már tehetetlenül megadja magát a sorsnak: "Ülök és várok. / Nem tudom, mire. / Ha csak nem a tél csontkezeire". Megdöbbentő képekkel érzékelteti csalódottságát (nemcsak a Múzsában, hanem általában: az életben): álmai "veszendőbbek az úton jajgató pornál", "a megsértett élet víztükre" remeg lelkében, s "a lélek huzatos termein" szél süvít át, szívét "a fényes sikolyokon vergődő Nap" sem tudja felmelegíteni. "Nyomorult porokat" kavar földközelben maga körül, holott csendre és fényre vágyik; a szívén "gyorsan alácsorduló vércseppek" - mint "fényes, elszállni kész sikoly" - belülről marcangolják (Csilláros menny alatt, Szavak a palotába, Félelem, Irgalom, Gyötrelem és átok, Tévedés, A várakozó, A veszendő por, Mikor a csend zuhog, Piros telefon stb.).
     A kilencvenes évek kemény szervező-munkával telnek. Költőnk lót-fut a Hét Krajcár ügyeit intézve, számlákkal szaladgál a nyomdától a szponzorokig, aztán a terjesztőkig, könyvekkel házal, ad-vesz. Végül is sikerül a kiadót "felfuttatnia". "Vasalt ingben, / gyűrött lélekkel / teszem köreimet a városban, / cipelem gyönyörű és nevetséges terheimet, / viszem a könyveket. /.../ Hurcolom álmaimat, / viszem barátaimat / s elvágyódom pacsirtás ég alá, / patak partjára, erdő szélére, / szelíd vadak és madarak csendjébe" (Vasalt ingben, gyűrött lélekkel). Eközben járja az országot. Ismerkedik az emberek mindennapi gondjaival-bajaival, s a móriczi hagyomány szellemében "felgyűjti" a mezítlábasok panaszait (Gyalogos riportok, 1995).
     Benke László, aki mindig a "félretaposott cipősök" oldalán állt, nem tud belenyugodni abba, hogy a történelem nagy "játszóterén" övéi most is vereséget szenvedtek. Újabb kötete (Halálig szomjazom, 2001) már "ezredvégi" távlatba állítja a történteket: "Ha már elénekelte Himnuszát és Szózatát a nép, / ha már a meggyilkoltak hosszú névsorát / felolvasta két színész, / s a kizökkent időt újra helyretolta az alacsony tömeg, / kié a mi nehéz szívünk, Uram, / s ki emeli fel? /.../ Mit ér az újra elosztott hatalom / és szabadság annak, akinek jut majd / belőle egy Uram-segélj? /.../ Mit ér a kérdés, a remény, az erény, / a hűség, az őrség, a fogság! /.../ Mire való volt annyi áldozat? / Mit ér az utca és mit ér a tér? / Mit ér a kövekre kiontott vér?" (Ezredvégi játékok).
     Úgy érzi (s sajnos nem téved!): '56 eszmé/nye/i a jelenben sem jutottak / jutnak érvényre; hiábavaló volt hát ezernyi ember meghurcoltatása, mártír-halála?! Nagy Imre heroikus önfeláldozása, hűsége a forradalomhoz - a látványos újratemetés után - ismét feledésbe merült, hangja a föld alól tompán szól, nem figyelmez rá senki. A Nagy Imre emlékét megörökítő versek között az egyik legmegrendítőbb épp Benke Lászlóé - egyes szám első személyben, mintha a halott maga szólalna meg a síron túl, idézi fel kivégzését. Nyakcsigolyáját tapogatva fölsejlik előtte, mint roppantotta meg a hóhér, mint állt meg remegő szíve. "Nem kértem kegyelmet. / Letettem a nemzet kezébe sorsomat. / Azon járt az eszem, / Uram, te tudhatod, / hogy az én népemnek, / ami tőlem telik, / fölemelt fejemmel / valamit még adok. / Majd azután kicsit / kényelmesebben is / kinyújtózhatok" (Hang a föld alól). Az áldozatokat - a 301-es parcella halottait - eltemettük ugyan, s "lelepleződtek a gyilkosok" - de aztán? "A kőtörőket újra el lehet felejteni. /.../ Apám kőtörő volt, anyám is az, / én sem születtem szabadnak. / Tegnap se tudtam, mi a szabadság, / ma sem tudom, mi fán terem" (Gödörben). Költőnk alázattal fordul tehát az Úrhoz, akitől még - talán! - segítséget remélhetünk: "Beavatkoztál az életembe, uram / azt akarod, hogy világosan lássak. / Add vissza hát az elveszett költőt, / s az értelmetlenségben világosság támad" (Ima az elveszett költőért).
     A világváltozás időszakában - annyi sürgős és fontos társadalmi teendő közepette - Benke László nem képes úgy odafigyelni családjára, mint korábban. A sok-sok belső vita váláshoz vezet; két kamaszodó fia árván s tanácstalanul vergődik a két szülő között. Felelősséget érezvén a történtekért, ugyanakkor a sorserőkkel szemben tehetetlenül, "elvált szülők kallódó gyermekeinek" ajánlja Kis magyar csillag c. versét: "szégyenkezve és szorongva / sírdogál a csillagocska / anyjától s apjától elhagyottan / arcát ujjaival eltakarja / befelé sírdogál a csöndbe /.../ ellene vétkezett anyját siratja / ellene vétkezett apját siratja / egyetlen könnycseppjével / testvéreit és barátait hívogatja". Költőnk - átmenetileg - elveszti minden reményét. "Kényszerzubbonyba kötözött" életéből visszavágyik "a zaboskerti erdőbe", Malomárok mellé, ahonnan egykor csillag-reményekkel útra kelt: "Áldott napsugárban, / vagy ha levél zörren, / szótlan békességben / üldögélnék", "csodálva "a zöldebbnél zöldebb pázsiton" "méltóságosan lépegető napot". Akkor talán újra tudna verset írni, s emelt fővel állhatna Istene elé (Városi akác sóhaja, A zaboskerti tölgy). Az öreg Életfa példájáról, helytállásáról, magára maradásáról, a Föld és az Élet pusztulásáról, ugyanakkor mindenkori megújulásáról gyönyörű mese-példázatot ír, amely akár elbeszélő költeményként is olvasható (Szélvízvölgye).
     Aztán, ahogy az lenni szokott, jönnek az új szerelmek - Jutka, Anna és sokan mások... Benke László visszanyeri alkotó kedvét. Versek sorában köszönti, ujjongva-hálásan rajongja körül a nőket, akiknek ölelésében újjászületett. Egyszerre anyát és szeretőt keres bennük (Érintés, Üdvözlégy, Megfejthetetlen álom, Részlet, Kérlelő, Éjszakai eső után, Simogató stb.). Majd féltékenykedő civódások, szakítások, újra a "családtalanság" fájdalma, a keserű magány (Az innenső parton, Egyetlen-Em, Sóhaj stb.). Némiképp eltávolodván önmagától, valós élethelyzetétől - költőnk a széttört magyar családok sorsán, a nemzet alapvető létkérdésein töpreng. Az Este c. nagyszabású kompozíciója a magyar költészet filozofikus vonulatába is beilleszthető. A hegyoldalon üldögélve, "a hegyek koszorúzta folyó víztükre felett", a Dunakanyar csodás panorámájában, a "csöndes és fáradt alkony" színpompájában gyönyörködve elmélkedik, miközben kedvese a kis rozoga faházban tesz-vesz. Hová, kihez tartozik, mi a célja s értelme életének? "Végtére is magamat kellene elfogadnom / úgy, ahogy vagyok..." Megbékélni sokfelé ágazó útjával, "a történelemben gyökerező természeté"-vel, "az örök keresésre késztető erő"-vel, kielégíthetetlen szomjával, "mely az élet vizéért vezetett ide". Feledni kéne végre a sok-sok kudarcot, a sérelmeket - "ahogy a fájdalomban született hegyek / fájdalmukat feledve állnak / az örök folyó felett". S miközben egy-egy csillagot aláhullni lát, atyai barátaira gondol: "Legyen bármelyik, / élő vagy halott, / mindegyik ott van, ahol én vagyok. /.../ Nemzetemhez általuk / oly természetesen tartozom, / ahogy a hazai öcsi-hegyek / édes bátyjuknak hívják / a szent Kárpátokat". S éppily szoros kötelék köti szüleihez, s három - immáron felnőtt - fiához. Mi lesz velük? a családokkal? s a nemzettel? - "ha ér, csermely és patak / kiszárad, s a vén folyam elapad?" Amíg akad "négy-öt magyar", ki sorsunkon töprengve "esett, szép, szomorú fejekkel" összehajol (utalás az Ady-versre!) - talán van még remény... Az Este végül is meghitt-melegen fejeződik be: "Szorongva nézek kedvesemre: / - Az élet vizéért jöttem, / s halálig szomjazom?"
     Egyre több a betegség-közeli élmény, a szorongás, olykor a rémült halálfélelem (Folyóparton). Mind gyakrabban gondol atyai barátjára, Tamási Lajosra - sorsuk már-már összeér... "Itt sötét van és hideg. / És ott milyen lehet? / Te ott vagy, én itt vagyok. /.../ Mióta elmentél, / legtanítványabb - vagy leghitványabb - / tanítványodként / én itt majdnem olyan mélyen hallgatok, / ahogy te ott" (Sírbeszéd). Lassanként kezd megbékélni a halálgondolattal, amint atyai pártfogói sorra távoznak. Mintegy vigasztalva az elhunyta/ka/t, a síron túlra üzen: "Ne félj, a cseresznyefán / akkor is lesz virág - / dönögve dolgoznak a méhek - / lesz rajta gyümölcs, lesz madár: / természet és romlatlan ének / egyensúlya majd helyreáll" (Egyensúly). Benső megnyugvást végül is munkájában talál: "Fogy a napom, / fogy az élet; / próbálgatom: amíg élek / oszlatom a sötétséget" (Költői napfogyatkozás).
A retrospektív kötetek egy megrendítően szép fiatalkori költemény zárja: Az Isten cseresznyefája. Benke László költészetének szinte minden jellegzetes motívuma összefut benne. Gyönyörű természeti képpel kezdődik, amely összefogottan sugározza életszemléletét: "Mikor a méhecskék az Úrnak dolgoznak, / virágról virágra boldogan poroznak / - magasságos egek! örvénylő mélységek!.- / kékebbnél is kékebb foltozott kötényén / átsütő Napjával, zöldebbnél is zöldebb / pázsiton lépkedve fénysugár pálcával, /.../ maga az Isten jött". "Felséges tenyerén" egy "virágjába lobbant cseresznyefát hozott", s letette apja-anyja "napfényes kertjébe". Ő - "csaknem térdre hulltan" a meglepetéstől és csodálattól - imába kezd; mire az Úr leinti: "Emeld föl a fejed, addig, amíg fönn van! / Nézegesd, gyönyörködj, ez itt a helyén van..." Valóban találkozott tehát Istennel? Ez az egykori költemény (lett) költészetének szimbolikus beteljesítője?... Szenvedései jutalma: a megtalált (visszanyert?) Éden. Szíve örömmel és hálával teli: "Hozott Isten - mondtam. A méhecskék pedig / dönögve dolgoztak, virágról virágra / mézért, cseresznyéért boldogan poroztak".
     Benke László költészetének - talán - nem ártott a késleltetett kibontakozás. Így, egybeolvasva a poétai életművet: érett zamata van, mint az őszi gyümölcsnek. A bő harminc évnyi háttérbe szorítottság, a "versnyírógépek" lankadatlan agressziója, amely beléfojtotta a szót, talán arra is jó volt, hogy megtanuljon meggondoltabban, pontosabban fogalmazni, ne lázadó indulatai vezessék tollát. A Természet türelemre, kitartásra intette, reménnyel töltötte fel, hogy egyszer majd mégis révbe ér ... Ha nem tér le a végre megtalált útról, talán még vár rá egy kései kivirágzás - termés-betakarítás; mint ahogy sors-jelképei, kedvenc barack- és cseresznyefája a viszontagsággal teli esztendők után is újra és újra bőséggel terem. Túl egy szívinfarktuson, vidékre költözvén, az "őszikék" békéjével tekintetében, hátha megleli végre nyugalmát, s új otthonra talál az elvesztett helyett...