Szerző:
Cím:

Témakör:
ISBN:
Kiadás éve:
Méret:
Terjedelem:
Kötésmód:


Benke László
Gyalogos riportok

szociográfia
963 8250 07 0
1995
A/5
345
ragasztott papírkötés

 

Fogyasztói ár:
880 Ft
 
Internetes ár:
-
Kedvezmény:
-
     
 
Ismertető

E könyv szerzőjének, e riportok írójának nincsen kocsija. Nem is volt soha.Nem divat dicsekedni vele, de ő gyalogos szegényemberként ballagta végig a történelem éles kanyarjait és egyre több autót látott elsuhanni maga mellett. Ő nem bánta a suhanókat, nem is irigyelte őket. Ment a maga útján emberek közé, magyarok közé, testvérek közé. Mert őt jó barátnak fogadták el mindenütt, aki előtt az első szembenézésre megnyíltak a sorsok, a szájak, a szívek.

 
Kritikák, recenziók

G. KOMORÓCZY EMŐKE
A rendszerváltást követő időszak "állapotrajza" Benke László prózájában
Gyalogos riportok


A móriczi hagyomány szellemében "országjáró" körútra indult író a század utolsó évtizedében - az autócsordák világában - örömmel fedezte fel, hogy "gyalogolni jó" még most is. Tisztában van vele: hiteles képet egy korról csak az adhat, aki "alulnézetből" (is) ismeri, aki az ún. "egyszerű emberek" világában elvegyülni képes. Benke László kötete tudatosítja bennünk, hogyan vonul(t) át a történelem - most is, mint mindig - a kisemmizettek, az alulra szorítottak feje felett. A riportok, útirajzok az 1990-1995 közötti időszakban készültek, jó részük már megjelent különböző lapokban (Új Magyarország, Ring, Lyukasóra, Magyarok Világlapja stb.). A szerző elsősorban arra volt kíváncsi, miként élte meg a rendszerváltás folyamatát a nép - a városon és falun, határon innen és túl? Kinek milyen változást hozott az életébe az a fordulat, amelyre mindannyian vágytunk, amelyet közös akarattal hajtottunk végre, de amely sokkal több "szennyet" hozott felszínre, mint valaha képzelhettük.
Gyárak útvesztőiben bolyongva kereste az író hajdani sorstársait, "munkára és emberi méltóságra" tanító Mestereit, s talált helyettük "omlást, rontást, pusztulást, becsapottakat, sok szemetet, üres csarnokokat, eladott lelkeket és eladott üzemeket. Gyarmatosítókat, cinkosaikat és kisemmizetteket". Angyalföldön, a Váci úton, Kőbányán, Csepelen ugyanaz a kép fogadta: az egykor életkedvtől, vidám munkazajtól eleven műhelyek kihaltak, "a legtöbb gép üresen magába roskadva hallgat". A volt "szakik" százával-ezrével utcára kerültek, "gyorstalpaló nyugdíjasok" lettek; a legjobb munkaerőket szélnek eresztették, de a gyér tudású, tunya és lelkiismeretlen "Olcsó Jánosokat" megtartották. A jól működő üzemeket elkótyavetyélték, esetleg bóvli áruk gyártására alkalmas "káefték"-ké szervezték át. A többit feloszlatták, szétdúlták, kiürítették; a rozsdás roncsok között szomorúan dudál a szél.
Benke László a lehangoló kép hátterében rejlő okokat is feltárja: a leépülés valójában már a Kádár-korszak utolsó évtizedeiben elkezdődik. "Csepelen ugyanúgy, ahogyan az angyalok földjén, hagyták leromlani, összedűlni, elavulni" az üzemegységeket; a veszteséges vállalatokat már réges-rég fel kellett volna számolni. No de ki felelős mindezért? A dolgozók? - akik egyre fogyó reménnyel néznek sorsuk elé: "Nem tudunk tájékozódni, összezavartak bennünket! /.../ Azok akarnak kapitalizmust csinálni, akik elrontották a szocializmust is?" - A pécsi uránbányászok helyzete sem vigasztalóbb, mint a pesti munkásoké. 1994 decemberében a kormány döntést hozott: a Mecsek-uránt 1997 végéig fokozatosan fel kell számolni. Így hát a legjobb munkaerők (innen is) elmenekültek már. Az író kínban fogant humorral állapítja meg: "Hatalmas munkával, ha majd betemetik, kiírhatják a fejfájára: élt 40 évet. Érdemes volt megnyitni a sírt?"
Faluról falura járva sem tapasztalt derűsebb viszonyokat. Szülőfaluja, a Somogy megyei Újvárfalva (korábbi nevén Vrácsik) a többi kistelepüléshez hasonlóan egyre kopárabb és kihaltabb. Pedig gyönyörű természeti környezetben virágzott hajdanán! tündöklő kis házsorait már a '70-es évek elején szétzilálta a "faluközpontosító" ostoros akarat, azóta egyre fogy a népesség, a valaha takaros-szép házak omladoznak. Ma alig 300 lakosa van a falunak; iskola nincs benne. Gázvezeték sincs. Mind több a cigány, s nem ők "idomulnak" a kulturált(abb) életet élő magyar lakossághoz, hanem fordítva. Az Ormánság képe még lehangolóbb, hiszen ott már a század eleje óta pusztít az "egyke-járvány". Gazos, parlagon hagyott földek, rossz utak, dülöngő kerítések, mellbevágóan sivár elmaradottság - bűzlő kocsmák, munka nélkül tébláboló emberek. A kárpótlási jegyeket csak kevesen tudták hasznosítani; hitelt nem tudnak felvenni, mert nincs mire. A dolgozni szerető (és akaró) gazdák háborognak: "nem lett volna szabad szétverni a tsz-t, szélnek ereszteni a népet, hogy csak menjen, ki merre lát" (Ormánsági jajkiáltás).
Benke László bejárja a szomszéd országok magyarlakta területeit is, "a föld alvó lelkét" lesve-figyelve (Határon innen és határon túl). Kitűnő érzékkel mutatja fel a cseppben a tengert: az emberi sorsok tükrében történelmi ellehetetlenülésünk folyamatát. A XX. század derekán "malenkij robot"-ra hurcoltak, a tőlünk kitelepített svábok, a Szlovákiából kiűzött magyarok sose gyógyuló sérelmei s a napjainkban Erdélyből, Kárpátaljáról, a volt Jugoszláviából hozzánk menekülők (magyarok és nem magyarok), a Reménység Szigetén magukat meghúzó, "országok útján" kóborló-batyuzó tízezrek nagy népvándorlása egyaránt azt sejtetik: a Duna-tájon soha sem lesz béke. A sebek újra és újra felfakadnak, a történelmi emlékezet nem felejt...
Miért nem váltak be a "rendszerváltáshoz" fűzött reményeink? - erre a mindnyájunkat gyötrő kérdésre is választ kapunk az írásokból. Rég-elkopott s mégis mindig újraéledő mechanizmusok működnek itt. Maguk az emberek sem "hibátlanok": a többség szívesebben él az állam-apuka gyámsága alatt, életét apró segélyekből, könyöradományokból tengetve, mintsem keményen megfogná a munka végét. Sokan felülnek mindenféle trükkös csábígéretnek, amit a mesebeli meggazdagodásról fecsegnek nekik, s aztán keservesen élik meg a csalódást: kifosztották őket. Mindenki hagyja széthullani azt, ami már amúgy is szétesett; de arra csak kevesek erejéből futja, hogy a régi értékeket védjék, netán (új) értékeket állítsanak - amelyek segítségével az élet újjáteremthető lenne (Bűnök és bűnözők).
Benke László riportjain átsüt az ország s a benne élő emberek szeretete. Jártában-keltében megfordult Tiszacsécsén, Balmazújvároson, Orosházán, ahol Móriczra, Veres Péterre, Darvas Józsefre emlékezik; a Garadna partján gyönyörködik a haltenyészet bőségében, a Bükk-hegység szívében "gyógyító Bükkszentkereszt" levegőjét élvezi. Boldog, hogy a Hortobágyi Alkotótábor 16 európai országból és Japánból összesereglett festői mennyi szépséget, gazdagságot halmoznak fel, egyetértésben munkálkodva. "Sohasem volt ekkora, lélekből fakadó szükség békére, barátságra, a sajátosság és a különbözőség tiszteletére. Emberszeretetre" - írja. Annak is örül, hogy van mit kínálnunk az ide látogatóknak: a Viharsarok "ékszerszép Gyulája" a Fehér-Körös partján, világhírű gyógyfürdőjével és Kohán-emlékmúzeumával, a Balaton parti Keszthely a Festetics kastéllyal, a Major-múzeummal, a táj rendezettségével messzi földről csábítja-csalogatja a látogatókat; boldogok és elégedettek lehetnénk. Ha...
Ha nem lenne az ezerfelé húzó viszálykodás. Ha össze tudnánk tartani, ha nem "győzni" akarnánk minden áron egymás ellenében, hanem egymás javát nézve keresnénk az együttműködés lehetőségeit...
Olyan ez az ország, mint a széthullott, egymást keresztező irányokba indult, egymás ellenségévé vált családok otthona. Ady jóslata (Szétszóródás előtt) máris beteljesült: "szétszóródtunk az országban, világban". Van-e, lesz-e még annyi maradék erőnk, hogy újra szőjük a felbomlott, szétszakadozott élet-szőttest? - teszi fel a kérdést az író önmagának s nekünk mindannyiónknak.
A szembenállásra, a merev totalitárius struktúrák megbontására, börtön-falaink összetörésére volt erőnk - de az "építés"-re már, úgy látszik, nem futja. Elfáradtunk, "kivéreztünk"; a rendszerváltás lázas eufóriája ernyedt letargiába torkollt. S most már (újra) védtelenül és tehetetlenül szemléljük, mi történik felettünk, nélkülünk, sőt ellenünk. A Hatalom (újra) kezd személytelen gépezetté válni. Úgy tűnik: a történelem ismétli önmagát; az ötvenes évek kísértete jár köztünk. Csak most vér nélkül, gazdasági eszközökkel fojtogat bennünket...