Szerző:
Cím:

Témakör:
ISBN:
Kiadás éve:
Méret:
Terjedelem:
Kötésmód:


Benke László
És hirtelen leszáll az este
Öregek menedéke
költői szociográfia
963 8250 54 4
2003
A/5
209 oldal
ragasztott papírkötés

 

Fogyasztói ár:
1190 Ft
 
Internetes ár:
952 Ft
Kedvezmény:
20%
     
 
Ismertető

Újra és újra elgondolkoztam, mi is ez az írás? Dráma? Tragédia? Valamiféle Igazság-esszé? Vádirat? Megbékélő áhítat-ima? A tudásalapú társadalom kemény tételeinek érzékenyülő és szelíd ellenfénye? Vagy a mindent elárasztó techno-élet újfajta méregtelenítő természetgyógyász tankönyve? Sors-videózás? Szociálpolitikai röpirat a mai magyar valóságról, nemzedékek bajvívásairól? Vagy csendes, de szívbemarkoló rekviem volt-nemzedékek ravatalánál? Útmutató embernek, családnak, közösségnek, társadalomnak és politikáknak, „szociálisan érzékeny” avítt mondókák hierarchiájának? Mindez lehet, de mégis kikívánkozik belőlem, hogy Benke László írása ÜZENET LÉLEKTŐL LÉLEKIG, ÖREGEKRŐL ÉS FIATALOKRÓL, a JÖVENDŐ IDŐSÖDŐINEK, istenhívőknek és hitetleneknek, szegényeknek és gazdagoknak, várakozóknak és elköszönőknek… És mindezeken túl, maradandó emlékmű az önzetlen szeretetnek, megértésnek, szívet-lelket simogató emberségnek – írta a kötetről Dr. Iván László professzor.

 
Kritikák, recenziók

BISTEY ANDRÁS
Könyv az öregekrõl
Benke László: És hirtelen leszállt az este

Amikor befejeztem Benke László könyvének olvasását, visszalapoztam az elõszóra, prof. dr. Iván László írására, és ismét elolvastam a következõ sorokat: "Újra és újra elgondolkoztam, mi is ez az írás? Dráma? Tragédia? Valamiféle Igazság-esszé? Vádirat? Megbékélõ áhítat-ima?"
    Rá kellett jönnöm, hogy mindegyik, és egyik sem. A sokféle írásból, lírai emlékezésbõl, riportból, esszébõl egy sajátos, nevenincs új minõség jött létre, amely egyaránt képes megragadni az olvasó érzelmeit és értelmét. A megrendítõ, helyenként szinte versbe olvadó líra és a statisztika szenvtelenségével meggyõzõ, szikár próza itt nem oltja ki, hanem erõsíti egymás hatását.
    A könyv tanúsága szerint családi okok ösztönözték a szerzõt, hogy az egyedül maradt, és önmaguk ellátására már nem képes öregek sorsának krónikása legyen. Kezdeti megrendítõ tapasztalatai keltették föl kutató szenvedélyét, hogy ne csak a közvetlen felszínt, de a mélyebb összefüggéseket is megismerje.
    A kép, amelyet az idegen segítségre szoruló öregek helyzetérõl rajzol, ugyanolyan sokrétû, mint maga a valóság. Csöndes beletörõdéssel viselt nagy igazságtalanságok, tragédiák, nyomasztó környezet és a kiszolgáltatottsággal visszaélõ számítás ugyanúgy megjelenik a könyv lapjain, mint az erkölcsi kényszerbõl fakadó önzetlen segíteni akarás. Talán nagyobb visszhangra számíthatna, erõsebb érzelmeket keltene, ha csak a bõven sorjázó megdöbbentõ esetekkel foglalkozna, de nem lenne igaz. A szeretet és a harmónia felvillantásával nem az érzelmeinket nyugtatja, nem felháborodásunkat csillapítja, hanem a valóság reális képét tárja elénk, amely csak annyiban megnyugtató, ha ugyan ez elég a megnyugváshoz, hogy a számító gonoszság, a mások szenvedése mellett gondtalanul elmenõ közömbösség, ha létezik is, nem uralja világunkat. Az értékeket csak pénzzel és pénzben mérõ társadalom nem tudja kiölni az emberbõl, ami benne emberi.
    Benke László idõsek otthonában élõk sorsát villantja föl, otthonról elüldözött, a családjuk által kis vagyonukból kiforgatott emberekét. Azután otthonokat mutat be, rosszul és jól vezetetteket, olyanokat, ahol az öregeket szinte csak szükséges rossznak tekintik, és olyanokat is, ahol ha a pénz nem is több, figyelemmel, törõdéssel, lelkiismeretességgel, szeretettel képesek másokénál jobb környezetet teremteni.
    Természetes, hogy a szerzõ szívesebben idõz el a jó példáknál, nyugtatva önmagát és az olvasót, hogyha nem is minden otthon ilyen, mint a példaként bemutatott mosdósi "Õszi Napfény", legalább ilyen is van, és ez már önmagában biztató.
    A riportokat interjú követi, amelyben a Mosdósi Tüdõ és Szívkórház igazgatója tárja föl mindannak a hátterét vagy inkább mélyrétegét, amit a riportokból ha nem is a felszínen, de legalábbis az egyik oldalról, a lakók és a riporter-látogató oldaláról ismerhettek meg az olvasók. Dr. Gyurkovics Kálmán szavai tárgyilagosak, mintha szándékosan kerülné, hogy érzelmesnek látsszék, de olyan ismereteket ad, amelyek nélkül nehezen, vagy egyáltalán nem lenne érthetõ ez a "jelenség".
    A mûfaji sokrétűség jegyében tapasztalatokat összegzõ, a riportok egyénijétõl az esszé általánosításához vezetõ út végállomása a Kevés a gyerek, sok az öreg: elfogyunk címû publicisztikai fejezet.
    Világháborúk, forradalmak és ellenforradalmak után "Maradt a Pénz és a Pénz uralma. Nem vér folyik, csak pénz csörög." Az emberi viszonyok eldologiasodtak, szétesett a nagycsalád. Bár - hadd tegyem hozzá - ezt a nagycsaládot is ma már inkább csak a nosztalgia szépíti meg. Emlékezzünk Móricz novelláiban az istállóba számûzött, dolgozni már nem tudó, csak terhet jelentõ öregekre, vagy a magatehetetleneket elpusztító egykori tiszazugi családokra. A szegénységnek és a (viszonylagos) gazdagságnak egyformán lehet embertelenítõ hatása.
    Miközben a könyv megállapításai túlnyomórészt pontosak és találóak, néhány passzusa vitára ingerel. "Többet kellene lármáznunk a magyar létünket veszélyeztetõ kórokozók elhatalmasodása ellen... Ne legyen szégyen a gyermekvállalás, ne legyen sajnálatra méltó a nagy család." Természetesen "lármafa" is több kellene, de e téren a változás aligha csupán meggyõzés és elhatározás kérdése. Az okok ennél jóval mélyebben vannak.
    Kétlem továbbá, hogy "... a materializált értékek közül a pénz, a vagyon, a gazdagság nem függ össze meghatározóan az öregkori boldogsággal". Bizony összefügg vele a pénz, ha másképpen nem, a hiánya révén. Ezt egyébként a könyv egyik-másik riportja is bizonyítja, amelyben az öregek panaszkodnak, hogy szinte egy fillérjük sem marad, minden pénzük elmegy az ellátás fedezésére.
    "Talán nem lesz mindig pénzhajsza, hanem valódi, humanista verseny bontakozik ki az idõsekért, s az egyik otthon jobb szolgáltatást nyújt a másiknál."
    Szép gondolat ez, ha rövid távon nem is reális. Az állam éppen most készül kihátrálni az egészségügyből, átadva a terepet a profitorientált vállalkozásoknak, amelyek bizonyára létrehoznak majd nagyszerû otthonokat is - azoknak, akik meg tudják fizetni. Ahhoz, hogy az idézetben levõ szép álom megvalósuljon, olyan társadalmi fordulatnak kellene bekövetkeznie, amely magát a tõkés profitot szüntetné meg, de ilyen fordulat jelenleg és a közeljövõben nincs napirenden.
    Benke László könyve nem könnyű olvasmány, súlyos dolgokról szól szépen, mértéktartó arányérzékkel. Aki elolvassa, sokkal többet tud majd a magyarországi öregek helyzetérõl, mint mielõtt a könyvet a kezébe vette. Többet tudni pedig érdemes errõl a témáról, hiszen - ki elõbb, ki utóbb - mindenki lesz öreg, aki megéri.
_________________________________________
Forrás: http://magyar-irodalom.elte.hu/ezredveg/0310/03103.html
Megjelent: Ezredvég, XIII. évfolyam 10. szám - 2003. október



A Batthyány Strattman László Idősek Akadémiájának alapítója és köztisztelettől övezett állandó előadója, dr. Iván László gerontológus professzor e szavakkal ajánlja az olvasók figyelmébe Benke László könyvét: "üzenet lélektől lélekig, öregekről és fiatalokról, a jövendő idősödőinek, istenhívőknek és hitetleneknek, szegényeknek és gazdagoknak, a várakozóknak és az elköszönőknek, kicsiknek és nagyoknak, hazaszeretőknek és világpolgároknak, egyszóval élőknek és holtaknak".
A könyv egyszerre olvasható mélyen lírai, személyes vallomásként és hiteles, aprólékos, pontos tájékoztatást adó szociográfikus munkaként. Az író saját legbenső, legrejtettebb érzéseit fedi fel előttünk édesanyja halála kapcsán, ugyanakkor élményszerű kórképet rajzol az idősek otthonainak hazai hálózatáról. (A terep Somogy megye, de országszerte nagyjából hasonló a kép.) Lelkiismeretfurdalás gyötri amiatt, hogy "tudós" bátyjával (aki az egyik vidéki nagyvárosban háromszobás lakásában egyedül él) nem tudtak más megoldást találni, minthogy "beadják" idős édesanyjukat a kaposvári Pannon Mentő Kht. szociális otthonába. Hiszen mindkettejük családja szétesett, nem volt, aki az édesanyáról gondoskodni tudott volna. Ugyanakkor megkönnyebbült szívvel gondol arra, hogy a mama mégis a saját otthonában tölthette utolsó idejét, köszönhetően fia egykori feleségének, aki saját anyja gondozása mellett elvállalta volt anyósáét is. Ott halhatott meg, ahová sóvárogva visszavágyott, fia szeretetét érezve, aki vigasztalóan ott volt ágya melett: "Itt vagyunk mindannyian... Jóska is, apánk is. Most itt vagyunk, aztán ott is együtt leszünk. /.../ Eljönnek mind, akiket szeretsz... unokáid, dédunokáid, barátaid, testvéreid, a nagyszülők..." A haldokló - mintha mindent megértett volna - csendben kilehelte lelkét. Fia megrendülten fogta le a szemét: "Milyen hirtelen leszállt az este! /.../ Köszönöm, édesanyám, hogy legalább utolsó óráidban Veled lehettem..." Ekkor döbbent rá arra: "Az élők nem nyugszanak. Mert hibát hibára halmozunk egymás ellen és magunk ellen. Széthullunk. Széthullik közösségünk, családunk, nemzetünk. Részeinkre hullunk mi magunk. És halálig teljes életre szomjazunk."
Mindössze három hónapot töltött az édesanya idegenben, de e három hónap elegendő volt mégis arra, hogy az író kívülről-belülről megismerje az öregotthonok életmódját, az oda kényszerült idősek lelki szenvedéseit. El-elbeszélgetett a lakótársakkal, a szomszédos szobák lakóival, s rádöbbent, milyen mérhetetlenül kiszolgáltatottak az itt élők, főként pénztelenségük miatt. Kis nyugdíjukból éppen csak a térítési díjra futja (vagy még arra sem), és semmi nem marad arra, hogy kissé elviselhetőbbé, változatosabbá tegyék mindennapjaikat. Többségük a szeretethiányos léttől is fuldokol, családjuk-gyermekeik nemigen akarnak tudni róluk.
Benke László több intézményt is felkeresve, jót is, rosszat is tapasztal, s végül leszűri a mindenütt érvényes tanulságot: a "túl mohó" (lakásra éhes) fiatalok idejekorán megfosztják idős szüleiket otthonuktól, akik az öregotthonban ételt-italt, gyógyszert, ápolást megkapnak ugyan, de az "idegenek" között, szeretetre éhezve boldogtalanul vergődnek. A "szomorú, vigaszra szomjazó lelkek" csak Isten kegyelmében reménykedhetnek, hiszen a legkedvesebb családtagok hiányát, odafigyelő jelenlétét senki és semmi nem pótolhatja. Az otthonban - bár társaságban vannak - önnön magányuk foglyai, ezért többnyire atomizálódnak az itteni közösségek is.
A megható, érzelmileg telített leírások (egy-egy gondozott sorstörténete, az együttélés problémáinak feltárása stb.) a szárazabb, adatközlő, tárgyias részletekkel váltakoznak - ez teszi a kötetet szociográfikusan is hitelessé. A közhasznú társaságok és betéti társaságok (kht., bt.) formájában működtetett otthonokba a módosabb öregek jönnek. Nekik esetleg ún. apartmanra is telik, zsebpénzük is marad a nyugdíjukból. Itt szépen felszerelt, olykor luxusholmikkal is ellátott közösségi helyiségek (társalgó, TV-szoba stb.) vannak, rehabilitációs nővérek, mentálhigiénés csoportok gondoskodnak testi-lelki egészségükről - a családot azonban ez sem pótolja. Kaposvár zöldövezetében a Liget Otthon Kht. olyan, mint "egy nagy család" otthona, csodálatos parkban, kényelmes, korszerű, ízlésesen berendezett lakrészekkel, a személyzet valóban szívvel-lélekkel végzi munkáját. Az igazgatónő mégis úgy véli: ha az állam szakmának tekintené az otthoni ápolást, s elfogadható bért fizetne a szociális gondozóknak, talán könnyebben meg lehetne oldani az idősek házi ellátását, hasonlóan ahhoz, ahogy azt Európa fejlettebb országaiban teszik.
Az író maga is úgy látja: a társadalomnak nem egyszerűen "gondoskodnia" kell/ene/ az öregekről, hanem az otthoni ellátáshoz-ápoláshoz szükséges segítséget kell/ene/ megadnia a családok számára. Ehhez persze a mai családok szemléletének is meg kell/ene/ változnia, felismerve, hogy ők maguk is felelősek öregeik sorsáért. "Miféle anyák-apák-gyerekek-unokák vagyunk, hogy eláruljuk testvérünket, apánkat, anyánkat, nagyszülőnket - pénzért, lakásért, hatalomért, túl drágán vett nyugalmunkért?" A fogyasztói társadalom lélektelensége, erkölcstelensége, képmutató álságossága, amely az utóbbi tíz évben kialakult köröttünk, még inkább rontott az eddig is rossz helyzeten: felerősítette az időskorúak kirekesztődés-, illetve fölöslegesség-tudatának rögzülését. A csalódott, elfásult, beteg időseknek elsősorban pszichés ápolásra, megértő szeretetre volna szükségük, aminek biztosításában az egyházakra várna a főszerep.
Vonzó és követendő például állítja az író a Kaposvár-Dombóvár között félúton gyönyörűen kiépített Őszi Napfény Otthont, amely a Mosdósi Tüdő- és Szívkórház része, s amelyet 2002 nyarától a Református Egyház működtet (bár fenntartója továbbra is a Somogy megyei Önkormányzat). Az igazgató főorvos, dr. Gyurkovits Kálmán professzor valamikor a Bethesda kórházban dolgozott és szerzett tapasztalatot a betegek lelki gondozásában. A kórház főprofilja a krónikus betegellátás. "Aki ide bekerül, jó helyre jön, szép környezetbe érkezik, kényelmes helyen, szakképzett, gondoskodó emberek veszik körül. Aki tevékeny volt saját otthonában, az itt is elfoglalhatja magát." Az itt lakók természetes emberi életet élnek, nem kell "ápoltaknak" érezniök magukat. Az öregek nincsenek egyedül, hiszen a Tüdő- és Szívkórház betegei, a gyermekosztály kisebb és nagyobb gyerekei ugyanabban a csodálatos parkban sétálnak, hancúroznak, hallgatják a madárdalt, gyönyörködnek a pávákban, a virágokban, a természet pompájában, élvezik a váltakozó évszakok kínálta örömöket (úszás, szánkózás, hógolyózás, séta stb.). A mosdósi plébános már korábban is kijárt az elfekvő betegekhez (kis kápolna is van az intézményben), 2002 nyara óta pedig állandó lelkészük van, aki a keresztény ökumenikus szellemiség jegyében végzi a lelki gondozást, bármilyen vallású legyen is a rászoruló. Az orvosok a holisztikus egészségügyi szemlélet alapján gyógyítanak, azaz testi-lelki egységben szemlélve kezelik betegeiket.
A könyv végén "magyarságtörténeti" áttekintést kapunk a jelenkor gondjainak megértéséhez (kevés a gyerek, sok az öreg: elfogyunk). Hiszen már az első világháború óta kong a vészharang: pusztul a nemzet! Fülep Lajos, majd Illyés Gyula már a húszas-harmincas években felhívta a figyelmet az elöregedés katasztrofális következményeire. Kiss Géza Ormánság című könyvében 1937-ben le is írta: "halálra ítélt nép vagyunk". A negyvenes években Kodolányi a Süllyedő világ című szociográfikus jegyzetében rajzolt megrendítő képet Baranya megye elnéptelenedéséről. Fekete Gyula a hetvenes években próbált felrázni bennünket (Éljünk magunknak?). Varga Domokos egész életében a népességfogyás ellen, a családok fennmaradásáért küzdött (maga is példát mutatva a nagycsalád mintaéletére hét gyermekével és huszonhét unokájával). Gergely Mihály Röpirat az öngyilkosságról című megrázó könyve már a hatvanas-hetvenes évek fordulóján arra figyelmeztetett: önpusztító nép lettünk, az alkoholizmus, öngyilkosság "ragályos betegségében" szenvedünk. Az utóbbi évtizedekben pedig egész országrészek "elcigányosodása", most meg már a munkanélkülivé vált tömegek lezüllése is fenyeget. Ha nem sikerül a kultúrába beemelni ezeket a rétegeket, ha nem tudjuk rászorítani-ránevelni őket az öntevékeny életre, akkor menthetetlenül elnyeli őket az iszákosság, a szegénység, a lelki restség, s ezzel még inkább fokozódik a társadalom lepusztultsága, magatehetetlenné válása.
A zárófejezetben az író dr. Iván László professzor "nemzetmentő" programját ismerteti tömören (Kincsesbányaként kellene élnünk). A nagytudású, nagytapasztalatú, immár 70 éves professzor Ne féljünk az öregedéstől című könyvében, valamint az Idősek Akadémiáján tartott előadássorozatában arra hívja fel figyelmünket, hogy egy társadalom mentális egészségét a társasság, a nemzedékek közötti helyes és ésszerű munkamegosztás, a terhek kölcsönös - és önkéntes! - viselése biztosítja. Ezért fontosnak tartja a társas együttlét jó megszervezését idős korban is (nyugdíjas klubok, családias otthonok kialakítása, közös programok, kirándulások szervezése stb.). Az államnak intenzívebben kell(ene) támogatnia az egyházak karitatív munkáját, az öntevékeny civil szervezetek létrehozását. Ugyanakkor ne feledjük: a humanitárius szolgáltatások csupán enyhíthetik, de meg nem oldhatják gondjainkat, nem tudják egészében átvállalni a családoktól a felelősséget az idősek-fiatalok problémáinak rendezésében.
Benke László szépen megírt, mélyen megható, ugyanakkor a tényekkel felrázó könyve még időben szól hozzánk: rendezzük át életünket, az egymás iránti felelősség jegyében éljenek együtt öregek és fiatalok - csak akkor tudunk egészséges, virágzó országot teremteni, csak akkor élhetünk európaiságunk előnyeivel, ha erre önerőnkből képesek vagyunk!

* * *

Benke László egész életútja, írói látásmódjának csiszolódása, fokozatos elmélyülése a bizonyíték arra, hogy egy adott közösségen belül folyó "szellemi nevelés" valóban hozzájárul(hat) az ún. "kollektív individuum" kialakulásához. Önszmélése első pillanatától fogva - jórészt Tamásinak köszönhetően - Benke László közösségi értékrendben gondolkodott; gondolkodik ma is. Személyes életproblémáit is a társadalmiság felől közelíti/éli meg. Ezért lehetnek művei "kor-dokumentumok", ugyanakkor mégsem szimpla szciográfiák, hanem magas szintű műalkotások.

Az OMK "neveltjei" közül ő emelkedett szellemileg a legmagasabbra, s az irodalmi közélet egyik fontos alakítója lett. Példája mutatja: ha egy tehetséges fiatal a kellő időben megkapja azt az intellektuális irányítást, amely a benne szunnyadó szellemi erők kibontását segíti, akkor - legyen bármily mostoha is hozzá a sors - áttöri az őt leszorító kordont. És végül az őt küldő társadalmi közeg "reprezentánsa" lesz, amint azt valaha Kassák, majd nyomában Tamási elgondolta. Hírt ad a jövendő koroknak azokról az életproblémákról, amelyekkel - adott időszakban - a közösség egésze vívódott.

G. Komoróczy Emőke